Valóság vs. elképzelés
Megfigyelted már, hogy mindig attól feszülsz be, amikor a valóság és az elképzeléseid nem találkoznak? És milyen könnyű harmóniában lenni azzal, ami pont a vágyaid szerint alakul, igaz?...
Nézzük meg, miként rakódnak egymásra szenvedésed rétegei:
Megállapítod, hogy ami van, az nem elég jó, mert annak nem így kellene lennie.
Majd megszületik a hibáztatás: én vagy a külvilág a felelős azért, hogy most nem elég jó.
Megjelennek a valóság és elképzelés közötti szakadék miatti érzések: bűntudatom van, csalódtam, dühös / szomorú vagyok, elégedetlenséget / szégyent érzek, kudarcot vallottam, a körülmények áldozata lettem és így tovább.
Ezeket az érzéseket pedig rossznak ítéled meg, ezért meg akarsz szabadulni tőlük és elkezdesz nekik ellenállni.
Az ellenállás még több feszültséget okoz, és egyre rosszabbul érzed magad.
Ismerős? :)
MI VAN, HA MÁR AZ ALAPOKNÁL ÉSZREVESZED A CSAPDÁT? Mert akkor nem kell felépíteni az egész szenvedés-várat! Hiszen mekkora meló is az, gondolj csak bele. :-)
A) Amikor más van, mint amit szeretnél, azonnal érzel egy feszültséget. Ez arra késztet, hogy mielőbb megváltoztasd a helyzetet/érzést valami jobbá. Mert ami van, az így nincs rendben! Azonnal megítéled, hogy ez rossz, és már meg is jelenik benned a kényszer a változtatásra. Egyszerre van jelen a TAGADÁS, és az ERŐFESZÍTÉS a megváloztatásra.
Minél jobban tagadod a jelen állapotodat, annál kevesebb lesz az erőd. Mert azt ugye bele kell fektetned a tagadásba. Mekkora munka már folyamatosan tolni el magadtól azt, ami amúgy már itt van? Egyre gyengébbnek érzed magad, és a feszültség egyre nő benned, mert még messzebb kerültél a vágyott állapotodtól. Emiatt még nagyobb erőfeszítést kell tegyél, hogy a növekvő szakadékot áthidald, és eltűnjön a rossz érzés. Azonban minél jobban csapkod a kifogott hal a szárazföldön, annál jobban elfárad.... Te is szoktad így érezni magad?
VAGY VAN A MÁSIK ÚT...
B) Nézzük meg és játsszunk egy kicsit. Ha nem gondolsz semmit az eredeti állapotról és csak hagyod lenni olyannak, amilyen, akkor találsz itt bármilyen problémát? Bármit, amin bosszankodni kéne? Vagy csak van, ami van? Olyan, amilyen? Lehet ennek itt most létjogosultsága, ha már amúgy is itt van? Meg tudod engedni, hogy legyen? És ha megengedted, akkor maradhat? És ha maradhat, akkor meg kell még szabadulni tőle? Ja, nem.
Nézzük meg, hogy eközben hogyan érzed magad! Ha elismered a helyzet létezését akként, ami, akkor nem jelenik meg annak a tagadása. Huh, máris könnyebb, igaz? Oké, hogy szúr, fáj itt-ott, de nem kell küzdened ellene, így megmarad az erőd ahhoz, hogy az egyébként természetesen felmerülő lépést megtedd. Nem feszülten, hanem összhangban tudsz cselekedni azzal, ami amúgy is van. Így ki tudod hozni a helyzetből és önmagadból a legjobbat. Ez már nem egy görcsös változtatási kényszer, hanem egy megengedésből történő természetes átalakulás. Jól esik ezt elképzelni? Könnyebb érzés?
Naná, hogy az! :)
Ha csak megéled a pillanatot olyannak, amilyen, és nem akarsz vele kezdeni semmit (nem akarod eltüntetni vagy átalakítani), akkor A PILLANAT CSUPÁN AZ, AMI. Az élet teljessége. És mivel az élet folyamatosan változik, már alakul is át valami mássá.... ha hagyod.
Vegyél egy mély levegőt, és érezd most ezt át. Milyen ez a pillanat?