Mi a tökéletes? Mikor lesz tökéletes?

Azt hisszük, hogy valami akkor sikeres, és akkor tehetünk pontot a végére, ha az az elképzelt formájában száz százalékos és készen van. Az előbb megszületett bennem egy ötlet morzsa. Nagyon tetszett, teljesen belelkesedtem. Ebből lesz egy tök jó írás, gondoltam, és már vártam a végét, hogy mi kerekedik ki belőle, és mikor mutathatom meg az olvasóimnak, a barátaimnak...

Elkezdtem írni, a magja megvolt, az érzés hajtott, a mondandó ütős, olyan, ami úgy mélyen megérint. Írom, írogatom, és azt veszem észre, mintha csúszna ki a kezeim közül. Mintha a téma egyre messzebb kerülne tőlem, és amit írok, már nem is arról szól....És bumm, egyszer csak látom, ahogy az ujjam a törlés gombra vándorol, megnyomja, és vége. Volt, nincs. Úgy eltűnt, mintha sose lett volna. Elképesztő! Épphogy elkezdett volna megszületni, már meg is halt, esélye se volt kiteljesedni. 

Úgy tűnik, mintha kaptam volna valamit (ihlet, ötlet), majd gyorsan el is vették volna tőlem.
Úgy tűnik, mintha valami elkezdődött volna, de nem tudott felépülni, ami olyan, mintha kudarcot vallottam volna.
Úgy tűnik, mintha veszteség ért volna.

De ezek közül egyik sem történt meg!

Mert minden egyes pillanat élvezet volt. Ahogy megnyitottam az üres jegyzetet, ahogyan a szavak formálódtak, ahogyan hozzáért az ujjam a képernyőhöz, ez mind akkora öröm volt, mert végig ott lüktetett mögötte az, AMIBŐL megfogant és elkezdett létrejönni. Az volt maga a nagybetűs ÖRÖM, amely érzésből meg akart születni az ötlet. Ilyenkor pedig egyszerűen nem számít az, hogy "meddig jut el" az ötlet a megvalósítás folyamatában. 

Azt hisszük, hogy a forma a lényeg, hogy miként néz ki, amit létrehoztunk, milyen gyorsan készül el, meddig jutunk vele, milyen lesz az eredmény, lesz-e pénz belőle, likeolják-e sokan. De mindenképpen legyen tökéletes és fejeződjön be, hogy a végén hátradőlhessünk, és azt mondhassuk: ezt én csináltam, erre büszke vagyok, ez az enyém! 

Biztos, hogy csak a végén lehet érezni a boldogságot és a megérkezettséget?
Szoktál figyelni a megvalósulás aktuális pillanatára, és annak boldogságára, bármely fázisban is jársz?
Élvezed az éppen látható morzsáját a folyamatnak, amelyen keresztül éppen kikukucskál formát öltése során?
Minden állapotában tudod szeretni, vagy csak akkor, amikor tökéletes és készen van?
Vagy sokszor elégedetlenkedsz közben, hogy hol van már a vége, és még mindig nem elég jó?

Mi van akkor, ha minden állapot úgy teljes, ahogyan éppen van?
Mi van, ha nem is kell mindig mindennek a végére eljutni?
Mi van, ha minden éppen a saját idejében történik? Sem előbb, sem később?
Mi van, ha nem kell többé ostoroznod magad a halogatásod/türelmetlenséged miatt?

Mi van, ha minden csak rendben van úgy, ahogy van?